Transcript
Hedwig Courths-Mahler Judy esküje A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Judys Schwur Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Fordította: VÁRY ALÍZ I. Judy, kérlek, szedd le a sötétítõfüggönyt a vendégszobában, és csomagold be a többi holmihoz! Ki tudja, talán hasznát vehetjük még valamire. Manapság olyan drága a finom bútorselyem. Máris elteszem, Ann néni. Legalábbis megpróbálom... Bár egyelõre fogalmam sincs, melyik ládába férne még bele. Judy titkon felsóhajtott. Igazán nem könnyû helyet találni mindennek, amit Ann néni magával szeretne vinni az új lakásba. De azért megpróbálta a nehéz függönyt beszuszakolni egy összetekert szõnyeg közé. És láss csodát, sikerült! Judy megkönnyebbülten húzta ki magát. Így ni! Azt hiszem, elkészültünk, Ann néni. Kezdõdhet a költözködés! Úgy hallom, megérkezett a bútorszállító. A lány az ablakhoz lépett, s lenézett az utcára. Nem állhatta meg, elnevette magát. 5 Gyere, Ann néni, nézd meg ezt a kocsit! Tényleg azt hiszed, hogy az összes retyerutyánk belefér? Anna Hein asszony az unokahúga mellé lépett, és kissé riadtan vette szemügyre a valóban nem épp tágas jármûvet. Bele kell férnie, Judy, muszáj szögezte le aztán elszántan, és kihúzta magát. Nem telik nagyobb kocsira, már ezért is borzasztó sokat kértek. Ezzel kell beérnünk, és kész. Judy átölelte a nagynénjét, és a vállára hajtotta szõke fejét. Mégis meg kellene engedned, hogy állást keressek magamnak, nénikém. Akkor legalább én nem élõsködnék a nyakadon. Én pedig sínylõdhetnék magányosan abban a szûk kis lyukban, ott az isten háta mögött. Micsoda egy elhagyatott kisváros! Épp csak nyáron van benne valami élet, s az is csak azóta, hogy fürdõhelynek kiáltotta ki magát! Judy, ezt igazán nem teheted velem! Mivé lennék, ha még te sem volnál nekem? Te vagy az egyetlen vigaszom a sok baj és nyomorúság közepette ingatta a fejét elkeseredetten Ann néni, s a szeme megtelt könnyel. Ne sírj, drága nénikém, hisz én csak azt bánom, hogy nem lehetek jobban a segítségedre! simogatta meg a vállát gyengéden a lány. Ó, Judy, már így is épp eleget segitesz nekem. Ne hidd, hogy egyedül könnyebb dolgom lenne. Hiszen az új otthonunkban még külön hálószobád sem lesz! Ennél kisebb lakásba, mint ahová most költözünk, ha csak magam lennék, akkor se mehetnék. Az meg, hogy egy vagy 6 két személyre fõz az ember, már igazán nem számít. Ráadásul te sokkal ügyesebben gazdálkodsz nálam, mindig észreveszed, hol lehet megtakarítani egy kis pénzt. Sokkal többet segítesz nekem, mintsem hinnéd, kislányom. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a rajzaiddal mégiscsak keresel valamicskét, az öltözködésedet például teljes egészében magad fizeted. Micsoda szerencse, hogy a céged az új lakhelyünkre is hajlandó utánad küldeni a megrendeléseket! Mondhatom, drága nénikém, ez az egyetlen vigaszom. Illetve annak is örülök, hogy végre megszabadulunk ettõl az óriási lakástól, amire szinte minden nyugdíjad ráment. Schwarzenbergben az eddigi lakbérnek csupán harmadát kell majd fizetnünk. Három szobánk lesz a hét helyett, és egy kicsi udvarunk, ahova ugyan nem ülhetünk ki, de legalább ráláthatunk az ablakból meg a kis balkonról. Jó lesz ott, majd meglátod, Ann néni! Ó, kislányom, én már nem sokat várok az élettõl. Hanem teneked túlságosan is csöndes lesz az a hely, attól félek! Itt legalább a barátnõiddel találkozhattál. Akik felém se néznek azóta, hogy a bácsikám meghalt! Szegények lettünk, nénikém, vége a szabadjegyeknek, nincs több színházi potyázás, ingyen hangverseny... Igencsak megcsappant a személyünk varázsa, amióta ezzel a vonzerõvel nem rendelkezünk! mosolyodott el keserûen Judy. A nénje gyöngéden megsimogatta a haját. Hát, kislányom, az emberek már csak ilyenek. Ha szükségük van ránk, akkor kedvesek, de ha azt gyanítják, hogy nekünk volna szükségünk rájuk, hamar odébbáll- 7 nak. Volt alkalmunk kiismerni õket az elmúlt idõszakban, azt hiszem. De elkeseredni akkor sem szabad, gyermekem! Szerencsére nem az a fajta vagy te sem, aki csak a mások segítségére vár. Segíts magadon, s a jó isten is megsegít, jól mondom, Judy? Meglátod, az új lakhelyünkön új ismerõsöket is találunk. Még az is lehet, hogy kifejezetten kellemes társaságba csöppenünk... Meggyõzõdésem például, hogy Erlau grófnõ kapva kap majd az alkalmon, hogy leróhassa nekem a háláját. Éppen ezért is választottam Schwarzenberget magyarázta bizakodva, miközben választásának másik, fontosabb okát gondosan eltitkolta Judy elõl. Nem akart hiábavaló reményeket ébreszteni a fiatal leányban. Csak aztán nehogy a grófnõben is csalódnod kelljen, nénikém! felelte szomorkás mosollyal Judy. Lehet, hogy õ is csak olyan, mint a többiek. Addig kedves, amíg szüksége van rád. Hova gondolsz, Judy! nézett rá megütközve a nénje. A grófnõ felõl igazán nyugodt lehetsz! Biztosra veszem, hogy tárt karokkal fogad majd minket. Ez legfõképp miattad fontos, hiszen így legalább néha lehetõséged lesz egy kis szórakozásra. Hidd el, hogy így lesz, kislányom, ebben egészen biztos vagyok. Erlau grófnõnek leghõbb vágya, hogy kifejezhesse irántam érzett háláját. Nemegyszer biztosított errõl a leveleiben. Azt reméli, írta, hogy egyszer õ is tehet nekem valamilyen szívességet. De hiszen az utóbbi idõben alig írtatok egymásnak jegyezte meg Judy kételkedve. Gyakorlatilag a kötelezõ újévi jókívánságokra szorítkoztatok! 8 Ahogy mondod, kislányom, csakhogy ennek én vagyok az egyedüli oka. A grófnõ rendkívül elfoglalt aszszony, és én nem akartam folytonosan a hálájára emlékeztetni. Ezért írtam neki mostanában ritkábban. Sosem adom föl a reményt, hogy egyszer leróhatom önnek a hálámat! Pontosan emlékszem, ezt írta, amikor öt évvel ezelõtt az utolsó hosszabb lélegzetû levelet kaptam tõle. Nos hát... most itt az alkalom. Természetesen értesítettem õt a nagybátyád haláláról. Drága koszorút küldött a temetésre, s mellé néhány részvétteljes sort. Elnézésemet kérte, amiért kissé kurtára sikeredett a levél, de éppen egy nagyobb utazás elõtt állt. Én viszont tegnap tollat ragadtam, és részletesen beszámoltam neki a helyzetünkrõl. Nem titkoltam el azt sem, milyen nehéz körülmények közé kerültünk a bácsikád halála és az infláció következtében. Megírtam, hogy elveszítettük a vagyonunkat, s most abból a csekélyke özvegyi nyugdíjból éldegélünk, amit a nagybátyád után kapok. Tudattam vele azt is, hogy Schwarzenbergbe költözünk, mivel Berlin túlságosan drága lett számunkra. Azt reméljük, hogy azon a csendes kis üdülõhelyen szerényebben lehet majd élni. Megírtam az új címünket is, és meglátod, a grófnõ virággal fog minket várni, aztán kocsit küld értünk, és kivitet magához Erlauba. A kastélya mindössze félórányira van Schwarzenbergtõl! Biztosra veszem, hogy gyakran élvezhetjük majd a vendégszeretetét, te pedig rengeteg új ismerõsre tehetsz szert. Judy eddigi tapasztalatai alapján kételkedett abban, hogy a grófnõ másképpen fog viselkedni, mint általában az emberek, de nem akarta elkedvetleníteni a nénjét. Ezért csak ennyit mondott: 9 Értem ne aggódj, Ann néni! Nem vágyom én grófi kastélyokba, sem ragyogó estélyekre! Egyébként sem vagyunk abban a helyzetben, hogy ilyen elõkelõ körökben forgolódhassunk. Pedig emlékezhetsz rá, a bácsikád életében mi is a legmagasabb körökkel érintkeztünk. Mégiscsak a Nemzeti Színháznál volt szegénykém! A társaság krémje járt hozzánk, és mi is mindenhová bejáratosak voltunk. Ha nincs ez az infláció, még most is nagy házat vihetnénk. Ezer szerencse, hogy még évekre el vagyunk látva elegáns estélyi ruhákkal, igazán megjelenhetünk a legelõkelõbb eseményeken is. Számítok a grófnõre. Szerencsére amiatt sem kell aggódnom, hogy esetleg nem tudom viszonozni a segítségét, hiszen azzal, amit annak idején tettem érte, már többszörösen leróttam a hálámat. Nem, ne is szólj semmit, gyermekem! Egyetlen vigaszom, hogy az Erlau-házban kellemes társaságra lelsz majd, ami talán kárpótol a sok gondért, bajért. Drága nénikém, kedves tõled, hogy így aggódsz miattam ölelte át Judy az asszonyt. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki, s hogyan szolgálhatnám meg a gondoskodásodat! Csakis a szereteteddel, Judy, hisz tudod jól, amióta nálunk vagy, igazán mintha a saját lányom volnál! És a bácsikád is úgy szeretett mindig, mint a sajátját. Tudom, drága nénikém, tudom! Sosem éreztem magamat árvának, pedig már háromévesen elvesztettem a szüleimet... De most gyerünk gyorsan, úgy hallom, felértek a rakodók! Óriási sürgés-forgás támadt. A berendezés egy részét 10 bepakolták a lent várakozó kocsiba, néhány bútor azonban a lakásban maradt, a vevõkre várva. A két hölgy nem vihetett magával mindent a parányi új lakásba. A legjobb darabokat természetesen megtartották, csak azt adták el, amire nem volt szükségük, vagy ami úgysem ért sokat. Így aztán kellõ eleganciával sikerült berendezniük a mindöszsze háromszobás, mégis kellemes fekvésû új lakást. Gyorsan megszokták az új környezetet. Hanem, Hein doktorné nagy bánatára, a grófnõ mind ez ideig nem hallatott magáról. Nem fogadta õket virággal, de még csak üdvözletét sem küldte. Judy nem is számított másra, de a nénjét nagyon bántotta a dolog. Judy azzal próbálta vigasztalni, hogy a grófnõ talán nincs is otthon, lehet, hogy ismét utazgat valamerre. Végül még azt is fölajánlotta Ann néninek, hogy odatelefonál az Erlau-kastélyba. Legalább megtudjuk, otthon van-e egyáltalán, s hogy megkapta-e a leveledet. De könyörgök, édes, jó nénikém, ne izgasd föl magad, ha kiderül, hogy otthon van, és tud rólunk. Akkor legalább kiderül, hogy õ is csak olyan, mint a többi ismerõsünk, akik nem tartják számon elszegényedett barátaikat. Nem, Judy, ez teljességgel lehetetlen! Te nem tudod, mi mindent tettem ezért az asszonyért! Tisztességes ember nem feledkezhet meg ilyesmirõl! De az lesz a legjobb, ha végre elmesélem, mi is történt valójában. Jól van, Ann néni telepedett le a nénjével szemközti fotelba Judy. Meséld csak el, azt hiszem, neked is jót fog tenni. Tudod, hogy régebben mindig a bajor hegyvidéken 11 töltöttük a nagybátyád nyári szabadságát, egy csinos kis nyaralóban. És néha ott maradtunk még tovább is, te meg én kettecskén, hogy jobban megerõsödj a jó levegõn. Tudom, nénikém csókolta meg a kezét meghatottan a lány. Jól emlékszem még azokra a nyarakra. Akkor arra is emlékszel talán, hogy a házikó közvetlenül a tó partján áll, a bejárata pedig az országút felé néz. Igen, tudom, arra nem volt szabad járnom, féltettél az autóktól. Hát még erre is emlékszel? Pedig hét éve már, hogy nem is jártunk arrafelé. Eladtuk a házat, azóta az új tulajdonos lakik benne. Nos tehát... még az elsõ idõben történt, van már tizenhat éve is annak. Épp a házunk elõtt fának szaladt egy autó. Mintha még most is hallanám azt a borzalmas csattanást! Ész nélkül rohantunk ki, ahányan csak voltunk: a nagybátyád, egy tekintélyes vendégünk, jómagam és az egész személyzet. Rettenetes kép tárult elénk. Nem részletezem, talán még rosszat is álmodnál utána... Elég az hozzá, hogy a roncsok alatt Erlau grófnõ feküdt és a sofõrje. Miután nagy nehézségek árán kiszabadítottuk õket, láttuk, hogy a sofõr halott. A grófnõben azonban pislákolt még némi élet. Vendégünk elrohant az orvosért, aki szerencsére ott lakott a közelben. Mi ezalatt a személyzet segítségével óvatosan bevittük a grófnõt a házba, és az én hálószobámban, tudod, amelyik a tóra nézett, lefektettük az ágyra. Ragyogó fiatal hölgy volt még akkor. Szerencsére azonnal jött a doktor. Megállapította, hogy el van törve a bal lába és a jobb karja, de hál istennek elég egyszerû törések voltak. Mire a grófnõ magához tért, a doktor már el is látta a sérüléseit, a törött 12 végtagokat sínbe tette. A grófnõ értetlenül nézdegélt körül a szobában, idõbe telt, mire fölfogta, hogy mi történt vele. A töréseken kívül komolyabb baja nem esett. Az orvos azt is megállapította, hogy gyermeket vár, aki valószínûleg még azelõtt fog világra jönni, hogy az anya teljesen felépülne. Lassan-lassan megtudtuk a betegtõl a nevét, s azt, hogy a férje épp Amerikában van, ahova õ az elõrehaladott terhesség miatt nem akarta elkísérni. Elmondta, hogy van egy tizennégy éves fia, éppen õt akarta meglátogatni az egyházi internátusban, ahol tanul. Azonnal megsürgönyöztük a férjnek a legfontosabbakat, a bácsikád pedig maga utazott el az internátusba, hogy tapintatosan közölje az ifjú Hans gróffal a történteket. A grófnõ nem gyõzött hálálkodni a segítségünkért. Mi természetesnek tekintettük, hogy nálunk fog lábadozni a nyaralóban, s átengedtem neki a hálószobámat. Magam ápoltam, úgy, ahogy mondom, a legnagyobb gonddal és odaadással. Ebben biztos vagyok, nénikém, amilyen arany szíved van! mosolygott a nénjére gyengéd szeretettel Judy. Biztos vagyok benne, hogy nagyon odaadóan ápoltad. Még emlékszem is rá, milyen bánatos voltam, hogy sosincs rám idõd, mert mindig a beteg hölgy körül sürgölõdtél. Csak akkor vigasztalódtam meg kissé, amikor váratlanul megérkezett a kisbaba, egy angyali kislány, mintha csak a mennybõl szállt volna le. A grófnõ kislánya volt, ugye? Igen, Judy, a grófnõ egy szép és egészséges kislánynak adott életet, amikor még nem is épült föl egészen. Borzalmasan nehéz szülés volt, de szerencsésen végzõ- 13 dött. Azokban a napokban nemegyszer elmondta a grófnõ, hogy nekem köszönheti az életét, s milyen végtelenül hálás mindazért, amit érte tettem. És késõbb is minden levelében elismételte, hogy egyszer szeretné leróni a háláját. Az utóbbi öt évben valóban alig-alig írtunk már egymásnak, de ennek a hálához semmi köze. A kis Felice kontesz, aki tehát ott látta meg a napot minálunk, most tizenhat éves lehet. A grófnõ fia, az ifjú Hans gróf is eljött, amikor a kis húga megszületett. Mély tisztelettel csókolt kezet, és azt mondta, tudja, hogy én mentettem meg az édesanyja életét, és az egészséges, eleven kis húgát is nekem köszönheti. De a leghálásabb az apjuk volt, Erlau gróf. Alig ért vissza Amerikából, már rohant is hozzánk a nyaralóba, hogy magához ölelhesse a feleségét meg a pici lányát. Egészen magánkívül volt a meghatottságtól. Igaz, a hotelben szállt meg, mert nem akart még nagyobb felfordulást okozni, de egész nap ott ült õ is a felesége mellett. A bácsikádnak vissza kellett térnie Berlinbe, én azonban ott maradtam még a nyaralóban, míg a grófnõ teljesen föl nem gyógyult, és haza nem utazhatott a családjával. Hát, így történt, Judy. Az ilyesmit sosem felejti el az ember. Drága, jó Ann néni! simogatta meg a kezét a lány. Ismerlek jól, el is hiszem, hogy áldozatkészen segítettél. És meg kell mondanom, hogy ha Erlau grófnõ megfeledkezett errõl... hát akkor nagyon hálátlan teremtés! Én is azt szeretném, már csak miattad is, ha kapna az alkalmon, és valóban leróná a háláját. De, drága nénikém... föl kell készülnöd az ellenkezõjére is. Arra, hogy esetleg hálátlan lesz, s eszébe sem jut segíteni nekünk. 14 Nem, kislányom, ez számomra elképzelhetetlen. Már a puszta feltételezéssel is megsértjük a grófnõt. Hiszen õ annyira finom, nemes lelkû teremtés! Ráadásul a gróf is végtelenül hálás volt. Számtalanszor elismételte, hogy egyedül nekem köszönheti a felesége és a kislánya életét. Igaz, õ néhány évvel ezelõtt meghalt. Ezután ritkult meg a levelezésünk a grófnõvel, ha jól emlékszem. Megértettem szegény fájdalmát, hogy nincs kedve írni, szívbõl átéreztem, mennyire szenvedhet a veszteség miatt. De nem hagyom magam megingatni, továbbra is biztosra veszem, hogy nem feledkezett meg rólam. Emlékezz csak, milyen csodálatos koszorút küldött a nagybátyád sírjára! Judy magában arra gondolt, hogy ez igazán a legkevesebb volt, amit a grófnõ tehetett. De nem akarta elszomorítani a nénjét, ezért inkább hallgatott. Másnap azonban telefonált Erlauba. Megkérdezte, beszélhetne-e a grófnõvel, s azt a választ kapta, hogy az úrnõ pillanatnyilag nem ér rá. Judy erre megkérte a lakájt, értesítse a grófnõt, hogy Hein doktorné megérkezett schwarzenbergi lakásába, és örülne, ha Erlau grófnõ hallatna magáról. A lakáj megígérte, hogy amint módja lesz rá, átadja az üzenetet. Judynak és Hein doktornénak be kellett érnie ennyivel. Most már mindketten arra vártak, hogy a grófnõ elõbb-utóbb csak jelentkezik. 15 II. Az Erlau-kastély mintegy kétórányi járásra feküdt Schwarzenbergtõl, autóval azonban alig negyedóra volt az út. Az ódon épületet hatalmas park vette körül, mely mára az elhanyagoltság jeleit mutatta. De nemcsak a park volt gondozatlan, szemlátomást a kastély maga is pusztult. Belülrõl sem nézett ki jobban. Az óriási termek közül nem egy üresen tátongott. A bútorokat eladogatták, míg jó árat kaphattak értük, alig néhány szobának maradt meg az eredeti, elõkelõ berendezése. Köztudomású volt, hogy a megboldogult Erlau gróf már igen kétes állapotban vette át a birtokot az apjától. Aztán maga sem igen csinált mást, mint hogy egyre több földet adott el belõle, ami pedig megmaradt, arra egyre több jelzálogkölcsönt vett föl. A grófi pár ugyanis szerfölött költekezõ életmódot folytatott. Már tizenhat évvel ezelõtt is, mikor a grófnõ balesete történt, azért utazott el a gróf Amerikába, hogy egy rég kivándorolt és a tengerentúlon meggazdagodott nagybátyjától tetemesebb kölcsönt kérjen. A nagybácsi azonban haragudott a rokonságra, akik annak idején hagyták õt tönkremenni, miközben könnyûszerrel segíthettek volna rajta. Most tehát viszonozta a keményszívûséget. Nem adott egyetlen fillért sem, és mikor három évre rá meghalt, minden vagyonát a mostohalányára hagyta. A lányt amerikai felesége hozta a házasságba, aki egyébként szintén fölöttébb vagyonos asszony volt. Erlau gróf hoppon maradt, s a birtoka egyre inkább leromlott. Már öt évvel ezelõtt, a gróf halálakor is annyira rossz volt a helyzet, hogy a család csak nagy üggyel- 16 bajjal bírta magát fönntartani. A fiatal Hans gróf jól látta a küszöbönálló csõdöt, és semmi kedve nem volt hozzá, hogy apja végzetes életmódját folytatva, tönkretegye a maga életét is. Határozottan bejelentette az anyjának, hogy a saját lábára szándékozik állni. Szenvedélyes érdeklõdésétõl hajtva már korábban elvégezte a charlottenburgi fõiskolát, és nem sokkal apja halála után építészi diplomát szerzett. Anyja nagy megrökönyödésére, aki úriemberhez méltatlannak tartotta a munkát, az ifjú gróf el is vállalt egy építõmérnöki állást egy nagyvállalatnál, amely akkoriban épp gyógyüdülõt épített Schwarzenbergben. Ez a hely egyre inkább divatba jött az utóbbi idõben, mind több és több gazdag ember akart itt magának villát venni. Az üdülõ építésének költségeit a közeli birtokon élõ Borau báró állta. A báró szinte sohasem mutatkozott nyilvánosság elõtt, és általában roppant nagy különc hírében állt. Borau Erlau közvetlen szomszédságában feküdt, a két birtok határos is volt mindaddig, míg Erlau gróf el nem adott pár hold földet a magáéból. A vásárló mostanra csinos kis udvarházat építtetett magának a két birtok között. Az Erlau családnak azonban igen szûkösen ment a sora továbbra is, tulajdonképpen egészen a mostani újesztendõ beköszöntéig. Újév óta azonban valamelyest változott a helyzet. A grófnõ tudniillik már évek óta fáradhatatlanul kutatott egy jó parti után a fia számára. Ez minden gondot levett volna a vállukról. Csakhogy ez idõ tájt már sokkal kevesebb volt német földön a jó parti, mint annak elõtte. Sehol sem mutatkozott érdemes jelölt, ráadásul Hans 17 gróf is fölöttébb megmakacsolta magát ebben a kérdésben. Egy szép napon azonban a grófnõnek eszébe jutott az Amerikába kivándorolt Erlau gróf mostohalánya. Levelezésbe kezdett a lánnyal, és szívélyesen meghívta magukhoz Erlauba. Miss Field meg is érkezett a kastélyba. Huszonhét éves is elmúlt már, de jókora vagyona dacára sem sikerült még võlegényt találnia, mivel szépséggel nemigen áldotta meg a természet. A grófnõ azonban túláradó nyájassággal fogadta, és a lány hamarosan otthon érezte magát a kastélyban. Megismerte az ifjú Hans grófot is, és eltökélte magában, hogy ha törik, ha szakad, de valamiképp elveteti magát vele. E cél érdekében természetesen készségesen rendelkezésére bocsátotta a grófnõnek a háztartás rendbe hozásához szükséges pénzeket. A grófnõ a maga részérõl lelkesen támogatta az ifjú hölgy terveit, Hans gróf szíve azonban jéghideg maradt. Mikor az anyja elsõ ízb
